Tudod arra gondoltam,
ha valaki megtalálja
a keresett kincset,
az nagy öröm,
de sokkal nagyobb öröm
annál,
keresés nélkül,
váratlan rátalálni.
Rég látni vágyott tájakra
utazni nagy boldogság,
de mikor
nem vártan tárul szem elé
a csoda, a mesés táj,
akkor földbe gyökeredzik
a láb.
Olyankor az ember
megdörzsöli a szemét,
még képen is csípi magát,
ébren van,
vagy csak álmodik?
Erről a szépségről
eddig senki nem mesélt.
Azt hiszem, a várt csoda,
amire készül az ember,
ami elé megy,
az kicsit
mindig csalódást hoz,
mert a képzelet
többet remél.
Felkészülten
várakozni a szerelemre,
az gyönyörűséges lehet.
De ha olyankor jön,
amikor a képzelet
nem fest róla képet,
amikor nem remél,
akkor földbe gyökeredzik
a láb,
egy pillanatra megáll
a szív.
Nekem?
Az enyém?
Hisz
én nem tettem érte
semmit,
rá nem készültem,
meg sem érdemeltem.
És talán,
mert jön érdemtelenül,
váratlanul,
az ember nagyon megbecsüli,
óvja, dédelgeti,
nehogy tovaszálljon,
mint a látvány,
a mesébe illő táj
látványa.
