Valami csodát akartam írni ma Neked. Valami varázslatot...tele édes,elbűvölő dolgokkal...mosolyra fakasztó mesékkel...melegséget árasztó szavakkal. Összebújósat...ilyen messziről is gyógyítósat,amit érdemes elolvasni...akár többször is. Megvédőset...sok-sok Cicás...Tündérkés csókkal és öleléssel. De fáradt vagyok. Most érzem csak...most jöttem rá hogy mennyire. Pedíg akarom! Ahogy akarlak Téged,hogy együtt sétáljunk még a napsütésben..nyíltan vagy titokban egymás kezét fogva...csókokat lopva,vagy éppen megállva hosszú pillanatokra,amikor elveszhetünk egymás szemében...vagy összesimulhatunk a nyári félhomájban szorosan. De megelégszem ám a szoba rejtekével is,ahol annyi gyönyörű órát töltöttünk eddíg is...és még rengeteget fogunk. Ahol néztelek hogyan alszol.... Ahonnan olyan lehetetlenség szabadulni mikor mégis menni kell...ahonnan egyszer nem kell majd elindulnom mégsem! Írni akartam még az ölelésről,amivel elbújtatnálak most,amikor ilyen nehéz...a csókról,amivel megnyugtatnálak ha valami fáj. Az öledbe fekvésről,amivel elkezdődik egy csöndes-mosolygós beszélgetés. Talán még a féltésről is,ami persze itt bújkál bennem,pár órája még jobban...ugye Tudod? Meséltem volna még a vágyról ami csak hajt egyre Hozzád...az álmaimról,amik összekötnek Veled...örökre,és amikről nem mondok le az életem árán sem! Szó lett volna még a boldogságról is,amivel megajándékozol,és amiért minden köszönet kevés lenne. Arról a boldogságról ami csak az enyém...amiért élni érdemes! És amit csak Tőled kaphatok! És ekkor eszembe jutott volna hogy milyen Édes Manócska tudsz lenni..és mosolyognék itt a sötétben..és látnám a szemed...ahogy rám nevetsz,és érezném az érintést ahogy idebújsz. Ahogy emlékezem és felidézlek...most jönne egy pici könnycsepp..a szereteté..nem a bánaté,mert azt Te nem hozol nekem,mégha úgy is gondolod néha. Tudod...olyankor amikor így érzel,annyira szeretnélek magamhoz húzni...belesuttogni a füledbe: butuska ...nincs semmi baj! Hisz szeretsz, szeretlek, mindörökké...
