Hiányzol!
Hiányzol Édes! - suttogom,
Éberen álmodva ágyamon.
Hiányzol, hiányzol, hiányzol!
Kérdem a csendet, nem felel.
Miért is nem vagy itt velem?
A csendet, a csendet, a csendet.
Hívom az álmom jöjjön már!
Visszavisz végre hozzád tán.
Az álom, az álom, az álom.
Itt fekszem újra karodban én.
Itt vagyunk ismét a legelején.
Együtt, együtt, együtt!
Lelkünk örökre összeforr,
Túl a hangtalan szavakon.
A lelkünk, a lelkünk, a lelkünk.
Szívünk hangosan zakatol,
Megrémül e végtelen pillanattól.
A szívünk, a szívünk, a szívünk.
Nem létezik még a testünk,
A vágy mélyen alszik bennünk.
A testben, a testben, a testben.
Érzem mégis gyönyörű szép
E súlytalan, örök, édes lebegés.
Szép, szép, szép.
Arcod, ahogy rám nevetsz,
Ajkaid suttogják nevemet.
Az arcod, az arcod, az arcod.
Csókod ízét rejti még az idő
De érezzük már, biztosan jő.
A csókod, a csókod, a csókod.
De lám tovább az álom se visz
Látlak, ahogy kedvesen búcsút intsz
Tovább, tovább, tovább.
Még látom a mosolyt szemedben
Mely hív és küld, tán ezredszer
A szemed, a szemed a szemed.
Ébredek, hát de mosolygok
S érzem újra: Édes hiányzol!
Hiányzol, hiányzol, hiányzol!
